Rovatok › Kalifa Expedíció 2018

Csúcsmászásom története - 4670 méteren a Himalájában

kalifa himalája expedíció sisapangma péter klein dávid

Egy piros kabátos fazon integet. Tudatom mélyéről feltör egy név: Dááávid!!! Igen, nyújtja a kezét, gratulál! Magyarország egyik legjobb magashegyi mászója nyújtja a kezét nekem. Megint feltörnek belőlem az érzelmek! Istenem, mit tettem, hogy ilyet átélhetek! Már állni se tudok, lerogyok egy kőre és megint belül utazok. Ekkor készülnek a “csúcsfotók”. Nem számít, utazok. Mind térben, időben, lélekben.

Korán kelünk, de mindegy is, alig aludtunk valamit az akklimatizációs tünetektől sújtva. Rántottát eszem, mondjuk rá, hogy jó, éhes se vagyok igazán.

Indulás előtt: Dávid javaslatára Péter a hőérzetéhez képest kissé alulöltözve vág neki a nagy kalandnak

Pakolásban is utolsó vagyok, a többiek már várnak rám. Szép, napsütéses idő van, készítünk is egy pár jó fotót. Mondanám, hogy jó a kedvünk, de az éjszakázás megviselt minket Dáviddal, illetve én tudom, hogy egy elképesztően nehéz nap elé nézek, sosem emelkedtem ennyit egyszerre, illetve sosem voltam 3200 méternél magasabban, most 4600-ra készülünk.

Most nagyon ügyelve a „lassan járj, tovább élsz” mondás igazságára, elindulunk felfelé. Az ausztrálok is becsatlakoznak, mondván legyen ma Péter a „leader” mászó. Dávid mondja: kevés felső ruházat, fázzak, amikor elindulunk, később nem fogok és az izmoknak is az a jó. Hallgatok rá és megkezdem az emelkedést a csapat élén. Heten megyünk felfelé, kicsit nyomaszt is, hogy én vezetem a csapatot, de hát mindenki beleegyezett. Kami serpa összesen 7 óra mászást vár, én ebbe nem vagyok olyan biztos. Nyugodt, de jó tempóban haladunk és amikor hébe-hóba körülnézek, látom, ahogy egyre gyérül a növényzet, egyre több a hó és mozgásunk lassan beleolvad a ködbe.

Nehéz a terep. Legalábbis nekem. Meredeken emelkedünk felfelé. Mire teljesen kezdek kifáradni, addigra feltűnnek a ködből az első állomáshelyünk házainak kontúrjai, jaj de jó, megpihenünk. Ez a falu még sejtelmesebb, mint az előző, így a ködbe burkolódzva igazi „thrillerbe illő”. A pihenő meseszerű: sistergés, sürgölődés, füst, illatok. Dávid nem vacakol Dhal Batot kér, mit mondjak, igazi hegymászó. Én újra serpa levesre szavazok, valahogy még az előzőnél is íztelenebb. A felét valahogy legyűröm, kell az erő, de étvágyam sincs, zajlik az akklimatizáció. Dávidot kérdezem, mennyit emelkedtünk, s jön az elkeserítő válasz: “ kb. úgy 300 métert”. Csak? Kérdem én, de már indulunk is tovább felfelé. A terv, hogy óránként pihenünk, 5 percet, csakis miattam. Az ausztrálok közben előre törnek az Unescosok után, nekik is túl lassú a tempóm.

Kemény terepen: Péter hősiesen halad felfelé a csúszós sziklák között

Megindulunk. Innentől a táj egyre zordabb és kietlenebb, szinte ellenséges. Nekem feltétlenül az. Dávid is előrébb lép, itt már mindenki a saját tempójában mozog. kivéve Kami serpát, aki hősiesen figyeli minden lépésemet. Most még annyiban segítség a hó, hogy látom a nyomokat, tudom, merre kell haladni. Fáradok. Egyre jobban fáradok. A pihenőknél még ki sem fújom magamat, indulni kell tovább. Érzem, ahogy a lábaim egyre nehezebben lépnek előre és hiába szívom a levegőt, valahogy nem ad energiát. Kb. 4200 méter felett járunk és ekkor már úgy érzem nincs tovább. Fázni nem fázok, hiszen minden izmom azon dolgozik, hogy feljebb jussak.

Kami serpa előtt le a kalappal, mindent megtett, hogy Péter biztonságban felérhessen a csúcsra!

Kami tapasztalt hegyi vezetőként látja, elfogyott az erő, nemes tettre szánja rá magát. Először kiszedi a vizes palackot a zsákomból és a sajátjába teszi. Úgy megkönnyebbülök 1 liter víz súlyától, hogy most válik nyilvánvalóvá, mennyire fontos, amikor 7-8000 méter ezer felett kell dönteni arról, hogy miből mennyit vigyen magával az ember. Valamennyit haladunk, de már nem is kérdezem, nem is tudom, milyen magasan járok, csak egy dolog jár a fejemben, hogy feljussak végre. Valahogy azt hiszem, mert látni a csúcsot, ott majd minden szenvedésem véget ér. Zihálok, levegőért kapkodok, az oxigén nagyon kevés, az erő is. Kami újra lép egy meglepőt, elkezdi leszedni a hátizsákot a hátamról. Ciki, de ellenkezni sincs erőm, mert azonnal érzem, hogy mennyivel könnyebb így. Készültem a túrára, és bár voltak erős kétségeim a fizikai állapotomat illetően, megnyugtattak, nem lesz baj. Azt nem lehetett kalkulálni, hogy 4000 méter felett, mennyit vesz ki belőlem a magasság, hát bőven kivett.

Nos, pár kiló súlytól megszabadulva, kicsit erőre kapok, de nem tart sokáig. Kami mondja, már csak pár száz méter. Több ezernek tűnik. Egyszer csak teljesen önkívületi állapotba kerülök, és megyek és megyek és megyek felfelé. Nem gyorsan, de egyenletesen haladok. Felnézek, lenézni már régóta nem merek, látom, Dávid integet. Újabb erőre kapok és felérkezek! 4600 méteren vagyok! Dávid gratulál, és nem látja, de csupa könny a szemem. Istenem, hová kerültem! Olyan érzelmi mélység lepett meg odafenn, amit csak az ért, aki végig csinált már ilyesmit.

Egyszerre vagyok fent és egyszerre vagyok mélyen odabent.

Megjelennek előttem a szeretteim, mindenki mosolyog. Büszke vagyok! 2 nap alatt 2850-ről felérek 4600 méterre!

Bár úgy tűnhet, nem mozgólépcsőn haladnak a fiúk felfelé :)

Sosem gondoltam volna! Na de történetünknek nincs vége, hiszen csak az én tudatomban létezett, hogy itt befejeződik minden örömöm és szenvedésem. Délután 14 óra körül van, majd a fotók adataiból kiderül pontosan. Dávid, nem kérdezve senkit, a hátizsákomat a sajátjára helyezi, a vizemet Kami cipeli, már csak egy jak hiányzik, aki engem visz. Jak sehol, így indulunk tovább a gerinc mentén. Süllyedünk, süllyedünk és közben várom, hogy hol a falu. Nemhogy falu nincs, de egy újabb csúcs közeledik, a Zatrwa La hágó, amin át kell kelnünk. Feltekintek. Félelmetesen vicsorog le rám, minden fehér és fekete, mint maga az Élet idefent. ’Igenek’ vannak és ’nemek’, nincsenek ’talánok’, épp úgy, mint a munkámban, az informatikában. Legalább ez ismerős, de nem gondolkodom, igyekszem mindig az előttem lévő lépésre koncentrálni (ezt tanította Dávid), mert itt csak ez számít, különben nagy bajba kerülhetek.

Minden ijesztően meredek és jeges, ami félelemmel tölti el a szívemet.

A mélység jól érzékelhető...

Hányszor olvastam az utóbbi időben, hogy hegymászók (és én közel sem vagyok az) bizony kicsúsztak, igaz más magasságban, a koncentrációjuk elvesztése miatt. Koncentrálok. Erősen. A lépéseimre. Nagyjából erre redukálódnak a gondolataim. Nem nézek hátra, csak előre. Felfelé sem, mert szédülök. És hoppá egy ismerős érzés! Mint 2 órával ezelőtt, ugyanúgy elkap valami önkívület és haladok a cél felé. Elmúlik a félelem és csak az zakatol bennem, menni fog, megcsinálom. És ma már megint egy ismerős kép. Egy piros kabátos fazon integet. Tudatom mélyéről feltör egy név: Dááávid!!!

Igen, nyújtja a kezét, gratulál! Magyarország egyik legjobb magashegyi mászója nyújtja a kezét nekem. Megint feltörnek belőlem az érzelmek!

Istenem, mit tettem, hogy ilyet átélhetek! Már állni se tudok, lerogyok egy kőre és megint belül utazok. Ekkor készülnek a “csúcsfotók”. Nem számít, utazok. Mind térben, időben, lélekben.

Csúcsfotó: Péter élete eddigi legnagyobb csúcsán, 4670 méteren

Egy kis pihenő, mennünk kell, ha nem akarunk bivakolni. A fejemben csak az jár, hamarosan “landolunk”, a tűzhely mellett ülünk, mosolygunk. A valóság az, hogy még úgy 2 órát gyalogolunk lefelé. Erőm közben elhagy, a koncentrációm is ki-ki hagy, teljesen kimerülök. Nem is tudom, hogy érek le, ez benne a legveszélyesebb. Elég egy rossz lépés és minimum lábtörés a sziklákon lavírozva. Szinte a hitem is elvesztem, mire megérkezünk. A fogadóba lépve viszont újabb meglepetés ér, a bent ülők vastapssal fogadnak. Megköszönöm, lerogyok a padra és magam elé bámulok. Egész nap fent és lent vagyok. Megérkezik a vacsora, nem is tudom mit eszek. Az ausztrál férfi megint „Kalifázik”, hát előveszem, ami a zsákomban maradt és nekiadom. Barbecue mandula, imádja! Újra hangosan követeli, hogy forgalmazzunk Ausztráliában. Megígérem, megmondom Omar úrnak, kissé megnyugszik.

Veszünk újabb 2 liter vizet fejenként, hisz nincs vége a megpróbáltatásoknak, ma 4200 méteren alszunk Thuli Karka faluban, az akklimatizáció újabb állomásán. Lefekszünk, a pulzus magasan, nálam 110 körül és mindeközben hulla fáradt vagyok.

Kitekintés 4670 méterről

Ennek köszönhetően el is alszom, de sokszor felébredek. Egyszer úgy, hogy nincs több üres palackom, bódult állapotban le a lépcsőn, ki a jéghidegbe, könnyítek magamon. Felnézek az égre, ragyognak a csillagok.

Beazonosítom őket, majd arra fordulok, ahol a Hazámat gondolom.

Vacogok és közben arra gondolok: 4670 méter, nekem nagyon nagy dolog.


Péter

 

Hozzászólások

További cikkeink

Szerző: Kalifa Feltöltve: 2018-06-14 14:04:26

Kapcsolódó bejegyzések

​Klein Dávid már hétvégén felérhet a Mera csúcsára! A Kalifa Himalája Expedíció 2018 – Sisapangma akklimatizációs trekkingje hamarosan kiteljesedhet a Mera Peak 6476 méteres csúcsán. Dávid elképesztő tempót diktál magának, és bár 1 napja nem sikerült Vele kapcsolatot létesítenünk, feltehetően ma már a közel 6000 méteren kialakított magaslati táborban alszik, a Mera gleccseren.

Klein Dávid első nepáli napjai Bár a napok, amelyekről Dávid részletesebb naplóbejegyzéseket küldött nekünk, nem teljesen fedik a Péter beszámolójában feltüntetett napokat, jól kivehetőek az azonos vonások! Izgalmas őket együtt olvasni. Ha Péter beszámolója még nem jutott el Hozzád, a kapcsolódó bejegyzések között megtalálod! :)

Péter első napjai Nepálban Láttam már tv műsorokban, videókon kathmandu életképeket, de ami a valóságban érzékelhető, azt nem tudom szavakkal igazán visszaadni. Azt a lüktetést, sokszínűséget, látszsólagos zűrzavart, káoszt, amit elsőre érzékelni lehet, azt csak az tudja igazán, aki járt már itt, vagy netán Indiában.